Az előző részt azzal zártam, hogy ki tudtam mondani, hogy crossdresser vagyok. Ehhez lenne még egy- két gondolatom. Gyakran hallani azt, hogy az LMBT+ emberek rejtőzködnek, ami Magyarországon igaz is. Ugyanakkor itt érdemes megemlíteni, hogy egy ilyen embernek kétszer kell előbújni, és azt hiszem, hogy az első talán még nehezebb, mint a második. Mire gondolok? Az önmagunk előtti előbújásra. Ez főleg annak lehet nehéz akinek a neveltetése, vallásossága, vagy egyéb belső gátja nem engedi, hogy szembe tudjon nézni a belső igazsággal. Önmagunk elől nem tudunk elrejtőzni, és ez nem is csak bujkálás, hanem egy rettenetes belső harc, ami ezerszer rosszabb, mint a bujkálás. Innen üzenem azoknak, akik önmagukkal küzdenek, hogy ne tegyék. Az önelfogadás lehet, hogy közhely, de a legjobb dolog ami az emberrel történhet. Nem arról beszélek, hogy én 10 évig szorongtam és másnap amikor elfogadtam magam, talpig sminkben és pörgős szoknyában mentem dolgozni. (Bár így lett volna…) Nem. Amikor az ember kibékül magával, akkor kezdi el az utat, akkor áll fel a starthoz. Ennek kívülről nem is kell látszani. De ne küzdj az ellen, aki vagy. Mindenki valamilyen, neked ezt dobta a gép. Szeresd magad ezért. Szeresd a benned lakó lányt!

Na de, hogy folytassam a történetem… Mikor az első barátnőmmel szakítottam, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha lesz következő kapcsolatom, abban nem fogom álcázni magam, nincs kapcsolat ami megérné, hogy elnyomjam magam. Nemsokára, néhány hét múlva jött is egy újabb lehetőség. A munkahelyemen megismerkedtem egy lánnyal. Néhány hete voltunk együtt amikor felvetette, hogy kíváncsi lenne, hogy áll nekem a harisnya. Én erre a szerencsére azonnal lecsaptam, és be is szereztem egy szép darabot. Ez neki is nagyon tetszett, és kíváncsi lett, hogyan tudna még jobban kicsinosítgatni. Én persze lubickoltam ebben, ennek az időszaknak az elején alapítottam a blogot is. De annál nagyobb lett a pofára esés amikor azt vettem észre rajta, hogy ugyanaz a húzd  meg, ereszd meg jelenség kezd kialakulni benne amivel korábban én is küzdöttem. Konkrétan az történt, hogy én szerettem volna nyilván minél többször és minél inkább lányos lenni. A viselkedésem is egyre inkább ebbe az irányba tolódott. Ő viszont férfit akart. Vagyis ezt is, azt is, de úgy hogy néha-néha legyek lány, de azért inkább erős macsó férfi. Az én lelkem palackjából már ki lett húzva a dugó amit lehet, hogy vissza lehetett volna dugni, de nem akartam. Az eredmény az lett, hogy néhány hónap alatt igazából teljesen tönkrement ez a kapcsolat. Nem csak ezért, de a legrosszabb nekem ez volt benne. Aztán egyre inkább afelé haladtunk, hogy ő azt hangsúlyozta, milyen nagylelkű dolog tőle, hogy így is megtűr és így is velem van, mikor belőlem „jó pasi” sose lesz. Én meg amilyen szerencsétlen voltam el is hittem ezt. Itt érdemes megemlítenem azt az iszonyú szorongást és félelmet amit az egyedül maradás jelentett számomra. Tudtam milyen egyedül szenvedni, hiszen az előtte eltöltött sok év alatt ezt megtanultam. És rettegtem. 2 évet voltunk együtt, amiből 1 évem úgy telt, hogy abszolút egy megtűrt senki voltam ebben a kapcsolatban. A végén mégis én mondtam ki a döntő szót. Összeszedtem magam és szakítottunk. Elköltözött és én 5 év után újra egyedül maradtam.

Ez alatt az idő alatt csináltam a blog legnagyobb részét és ha jól számolom, a szüneteltetési is még ebben az időszakban kezdődött. Ennek a szünetnek több oka is volt. Egyrészt, ahogy akkor is írtam, elmondtam a crossdressingről amit tudtam. A másik fontos, fordulat, hogy egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a crossdresser meghatározás rám nem igaz. Nekem ez, csak egy állomás volt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a dolog bennem sokkal mélyebben gyökerezik ennél. Főleg, ha a gyerekkoromra visszagondolok, annyira érzem, hogy mekkora veszteség számomra, hogy nem egy értelmes, támogató családba születtem. Ha van valaki, aki időben felismeri az én valódi igényeimet és ha nem is segít de legalább nem gátol abban, hogy önazonos legyek akkor megspórolhattam volna az életemből 20 évnyi gyötrődést.

Az egyedüllétemet éppen ez a gondolat alapozta meg. Én miután a második kapcsolatomnak is ilyen gyászos vége lett, még mindig hittem abban, hogy én szerethető vagyok, csak szerencsétlen. És azt is tudtam, hogy amíg nem jövök tisztába saját magammal, addig nincs értelme újabb kapcsolatba belevágni, mert jó vége annak nem lehet. Következett tehát 2 és fél év magány és kutatás, hogy rájöjjek, ki vagyok én?