Eltelt néhány hónap, mire feldolgoztam az eseményeket. Sikerült egy nagyon jó új munkahelyet találnom, és ami addig soha, sikerült fogynom több mint 20 kilót és elkezdtem komfortosan érezni magam a bőrömben. Ez egy olyan időszaka volt az életemnek, ami viszonylagos gondtalanságban telt. Kerestem annyit, amiből szerényen de épp megéltem, szerettem bejárni dolgozni, mert szerettek a kollégák, és a munkán kívül nem volt semmi más dolgom, mint önmagammal foglalkozni. Ebben az időben kezdtem el varrni, Elkezdtem Barbie-kat gyűjteni. Szóval ápoltam a bennem lakó csajszit. Próbálkoztam alkalmi partnerek keresésével, de szerencsére a beszélgetésnél senkivel sem jutottam tovább. A pasik akik tucatjával ostromoltak nekem nem kellettek. A nőknek meg vagy túl fiús, vagy túl lányos voltam (beállítottságtól függően). Ami ennél érdekesebb, hogy ekkor kezdtem el felváltani a ruhatáramat kizárólag női ruhákra. Fülbevalót már korábban is hordtam mindkét fülemben. Erről azt hiszem írtam is annakidején. Emlékszem milyen furcsán néztem ki két nagy fülbevalóval, és férfiingben. Belegondolni is rémes... A ruhatáram lecserélése úgy kezdődött, hogy először elengedtem a zoknikat, és a nadrág alatt mindig volt rajtam harisnya. Bugyiból már korábban is csak és kizárólag tangát hordtam. (Nem is bírom elviselni magamon a többit, nekem borzasztóan kényelmetlenek.) Ezután a nadrágjaim következtek. Szépen, ahogy az egyik kifutott, következőnek már sztreccs farmert vettem. Aztán akkor vettem az első rózsaszín puma sneakeremet. Azóta is a rózsaszín cipőket preferálom leginkább. Ezután kukába kerültek a gyűlöletes emlékű ingjeim és szép női pólókat szereztem be, majd ezeket követték az olyan pólók, amik hosszabbak, már, már tunikák. Aztán a pulóverek. Közben elmentem kozmetikushoz, és elkezdtem alapozót használni. Nemsokkal később már a szempillámat is festettem. Amikor az első női nadrág generációm elkezdett kikopni, akkor már leggingseket is elkezdtem hordani. Pulóver helyett denevér ujjú vagy kimonó-szabású kardigánt. Varrtam magamnak szép, virágos sálat. És megvettem az első női kabátomat. A hátizsákomat egy virágmintásra cseréltem, és ha éppen nem kellett hátizsák, bizony már elég bátor voltam a retikülhöz is. Mindez persze nem volt ennyire egyszerű. Ez bő másfél év alatt ment végbe. És szerencsém is volt, mert olyan helyen dolgoztam ahol ezt nem nézték rossz szemmel, vagy ha igen, akkor sem vettek elő emiatt. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy a magyar társadalomban ez homo és egyáltalán LMBT+ fóbia nincs igazán komolyan gondolva. Pedig nyilván voltak konfliktusaim, egy munkahelyen mindig vannak nézeteltérések. Ehhez, azért hozzátenném azt is, hogy én is mindig odafigyeltem arra, hogy egy bizonyos szintnél ne legyen zavarba ejtőbb a megjelenésem. Minden esetben odafigyeltem, hogy ízléses legyek, szóval amúgy sem lehetett volna belém kötni.

Ekkor figyeltem meg egy nagyon érdekes jelenséget ami csak mostanában tudatosult bennem igazán. Ennek a folyamatnak amit leírtam, az eleje volt a legnehezebb. de nem csak azért, mert akkor még bátortalan és tapasztalatlan az ember lánya, hanem azért mert van egy olyan jelenség, hogy ha egy férfiruhás emberen lát valaki valami lányost, az sokkal figyelemfelkeltőbb mint ha egy teljesen női ruhában lévő valakin van valami fiús jelleg függetlenül attól, hogy az illető éppen mi. Azt figyeltem meg, hogy minél csajosabb vagyok, minél jobban elengedem magam, annál kevésbé néznek furcsán. És nem csak az ismerős közegre gondolok, hanem inkább az idegenekre, járókelőkre, boltosra.

Inkább próbálj fiús lánynak, mint lányos fiúnak tűnni!

Ez a kulcsa a dolognak. Így inkább tudsz pozitív tapasztalatokat szerezni, amitől megjön az önbizalmad és még inkább bátor tudsz lenni.

Ezen kívül ismét igénybe tudtam venni egy pszichológus kolléga segítségét. Ő segített feldolgozni az addigi életemet és rendezni mindazokat a konfliktusokat, például a családommal amik mindaddig megoldatlanok és lezáratlanok voltak. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy a családi történetemnek happy and lett a vége. Csak a testvéremnek mondtam el, hogy mi az igazság, aki azóta is a feldolgozással küzd. A többi családtagommal végleg megszakítottam a kapcsolatot. Bár igazából ennek nem elsősorban a transzneműségem volt az oka.

A lényeg, hogy mire ennek a két és fél évnek vége lett úgy éreztem, hogy most jött el az ideje annak, hogy belevághassak egy új, remélhetőleg végleges kapcsolatba.