Szia!

Mint írtam nem minden kérdés passzol hozzám, rám. Igazából szerintem ott kezdődik, hogy nem crossdresser vagyok vagy travi. Egyre inkább úgy gondolom, hogy inkább transsexuális vagyok, de sajnos az élet úgy hozta, hogy mind a fő mind a másodállásomban a legférfiasabb foglalkozások egyikét-másikát űzöm. A ruhaviselés majdnem minden napos, de csak apróságokra tud korlátozódni. Viszont a dresszerekkel és travikkal ellentétben általában (mint most is) nem okoz szexuális izgalmat a felöltözés, inkább belső kényszer. Ezért is írtam fentebb amit. Az elején meg nem tudom mi volt. Talán 3 éves lehettem amikor a húgom gumibugyijait, egyéb cuccait kezdtem ellopkodni, hordani. Aztán nagyon sokáig ez maradt az egyetlen jele annak, hogy valami nem oké, bár nekem akkor is teljesen természetes volt az egész. Valamikor amennyire vissza tudok emlékezni talán 8-10 éves koromban amikor levittem a szemetet (akkor még emeletes házban laktunk) a kuka mellett találtam egy magassarkú női cipőt. Akkor még nem tudtam, de az megpecsételte végleg a sorsomat. Addig mesterkedtem, amíg az üres vödörben felcsempésztem magamnak a cipőt. Fogalmam sem volt róla, hogy jó lesz-e méretben de el kellett vinnem. A folyosón a villanyóra szekrényben rejtegettem egy darabig. A méret tökéletes lett, így amíg ki nem nőttem volt egy női cipőm, és sokáig az egyetlen is persze. Aztán már amikor volt egy kis zsebpénzem is vettem magamnak intim betétet (azt is muszáj volt kipróbálnom) pelenkát, körömlakkot. Sokszor festettem a lábujjaim körmeit alkoholos filccel az olcsóbb volt, könnyebben lemosható. Amikor meg már 14-16 voltam vagy idősebb akkor már volt egy pici szekrényem a szobámban amibe gyűjtögettem a holmikat. A húgom hálóingeit, vettem harisnyákat magamnak stb... Volt, hogy majdnem lebuktam,bár úgy lett volna akkor talán minden máshogy alakul később. Amikor anyám rám kérdezett mi van rajtam a pólóm alatt, mert a body pántja kicsit kivillant vagy amikor a türkiz harisnyám feltűnt nekik, de mindent kidumáltam valahogy. Jó párszor dobtam ki mindent vagy égettem el, de egy idő után mindig vennem kellett valamit, és meg is tettem. Most már nem dobok i semmit max. ha tönkremegy vagy eladom, ha már nem kell. De, ez ritkán fordul elő. A párom tudja egyedül azok közül akik személyesen ismernek, de neki még a legelején elmondtam. Mondjuk be voltunk csípve, és poénosra véve a dolgokat felpróbáltam a bugyiját. Utána elmondtam neki, hogy nálam ez nem vicc, hanem a valóság. Azóta is együtt vagyunk (hosszú- hosszú ideje), és hol jobban hol kevésbé támogat ebben. Nagyjából ennyi, és ebből már tudhatod miért is nem igaz rám néhol a kérdőív, és a válaszai. Agyturkásznál nem jártam, és nem is fogok ezzel a dologgal, így fogalmam sincs ki-mi vagyok, de egyre inkább úgy gondolom vagy a testem vagy az agyam kellene kicserélni.

@rozsaszingumibugyi: Köszönöm a hosszú és őszinte választ! Teljes egészében meg tudlak érteni. Nálam is az a helyzet, hogy amióta az eszemet tudom mindig lányos voltam a lelkem mélyén. Szerettem babázni és már óvodás koromban próbáltam sokszor lányosan kinézni. Bár anyám és a bátyám ezt nagyon hamar elfojtották bennem. Később anyám harisnyáit loptam el rendszeresen, aztán vettem is magamnak, és sokszor megszabadultam mindentől hatalmas önmarcangolás közepette és utána kezdtem mindent újra elölről. Én is úgy érzem, hogy a nőiesség az identitásom része. Sőt egyik leglényegesebb eleme. Nekem nagyon sok időbe telt ezt elfogadnom. De amióta sikerült azóta teljesen megváltozott az életem. Ebben nekem nagyon sokat segített a menyasszonyom aki először nagyon idegenkedett a dologtól de aztán elfogadta és például a blog elkezdésére már kifejezetten ő biztatott.

A kérdőívvel tulajdonképpen arra szeretnék rájönni, (Persze majd tervezek további részletesebb kérdéssorokat is. És meg akarok kérdezni a blog keretein belül szakembereket és fel akarom kutatni a szakirodalmat. ) hogy vajon létezik-e egyáltalán olyan, hogy crossdressing az identitás szintjén. Vagy szétválasztható-e a jelenség a transzszexualitás előszobájára és egyfajta szexuális szokásra. Erre pedig azért vagyok kíváncsi mert én is hasonlóan érzek mint te. Nekem lételemem és belső késztetés az, hogy nőként élhessek. Viszont mondjuk a tényleges nemátalakítás gondolata is megrémiszt. Ahogy írtad a pöcsös csajokat, az is hasonló reakciót vált ki belőlem, mint belőled. De szerintem ezzel azért vagyunk így mert őket már inkább nőként értékeljük mint férfiként. Ezért szerintem nem is fogható fel homoszexualitásnak. (Bár ez valóban egy rendkívül bonyolult kérdés.) Ha egészen őszinte akarok lenni, talán én is abban az állapotban érezném magam igazán önazonosnak. Ugyanakkor az is egy nagy kérdés, hogy lehet-e egy olyan köztes állapotot önálló identitásként megélni. Vagy ténylegesen dönteni kell a két nem között. Erről mit gondolsz?

Szia!

Engem nem rémítene el a műtét egyszerűen csak mivel családom van részemről ez nem jön szóba. Bár a kasztrálást már többször elképzeltem, volt hogy orvossal is leveleztem az ügy érdekében, de aztán elmaradt eddig. Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Iszonyatosan zavarnak a heréim, jobban mint a farkam. Gondolom azért, mert ezeknek "köszönhetem" a szenvedéseim zömét. Egész picit sem érzek magamban a homoszexualitásra hajlamot. Azt csak egy esetben tudnám elképzelni, de akkor már 2-el kezdődne a szem.számom, és az irányultság neve is leszbikusságra változna. Az önazonosság nálam ami a külső harmóniáját illetné a belsővel ott már semmi sem szerepelhetne a mostani énemből. Szerintem tényleg dönteni kell, ha bármibe is bele akar vágni az ember. Én itt vagyok meglőve, mert a két rossz közül maradok annál a megoldásnál, hogy úgy nevelem a gyerekeket ahogy eddig. Ha rajtam múlik soha nem fogják megtudni, hogy az apjuk " defektes". Feleségem nemrég azt mondta, hogy olyasmit olvasott, mivel most férfiként, és apaként teljesítem a kötelességem a következő életemben újra nő lehetek. Állítólag az ez előttiben is az lehettem. Nem hiszek az ilyesmiben, de nem is olyan rossz abban reménykedni, hogy egyszer majd úgy születhetek újjá, hogy nem lesz zavar a fejemben. Az már más kérdés, hogy ha a gyerekek valamilyen úton-módon megtudnák, és nem fordulnának el tőlem akár még később is belevághatnék az átalakulásba. Ha az amerikai olimpikon 65 évesen megtehette. Ő már boldogan fog meghalni.

@rozsaszingumibugyi: Szia. Szeretnék hosszabban írni neked, de csak a hétvégén lesz rá időm. Addig a türelmedet kérem.

Én is sokat dolgozom, általában csak este érek rá bármivel is foglalkozni. Így megértem, és majd türelemmel várok.

@rozsaszingumibugyi: Szia. Az biztos, hogy te a leírtak alapján inkább vagy transzszexuális mint crossdresser. A felmérésben amit készítettem van egy nagyon érdekes dolog: a 110 válaszadó közül senki sem tartja magát homoszexuálisnak. Ez engem nagyon meglepett, viszont bizonyíték arra, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció nem függ össze olyan szorosan, mint azt gondolnánk. De tulajdonképpen amiről írni akartam az a következő két dolog: az egyik hogy azt írod, hogy defektes vagy. Én ugyebár nem vagyok pszichológus de azt biztosan tudom, hogy ez nem így van és nagyon destruktív ha így gondolsz magadra. Ezt tapasztalatból tudom. Én már amióta az eszemet tudom szerettem lányos lenni. És nekem ez teljesen természetes is volt. Aztán kaptam a családból ezért néhány alapos fejmosást amiért bűntudatom lett. Utána pedig elszenvedője voltam molesztálásnak. Ez a két dolog pedig az évek során teljesen összefonódott a fejemben a velem született másságommal. Ennek az lett az eredménye, hogy mindhárom dolgot egyszerre próbáltam kezelni és úgy tekintettem magamra, mint egy bántalmazott, sérült és ezért betegesen viselkedő valakire. Nekem ez egy több mint 10 éves, rengeteg kínlódással járó folyamat volt és közben folyamatosan azt bizonygattam magamnak, hogy amit csinálok (a beöltözés, a szépség utáni vágy) az mind beteges és a trauma szülte aberráció. Aztán egy napon nem is olyan régen úgy döntöttem, hogy szembe nézek ezzel a az egész góccal és felszámolom. És akkor jöttem rá, hogy nincsenek összefüggések történtek között, és teljesen normális vagyok. Így! Aztán elmeséltem ezt az egészet a pszichológusomnak aki megerősített ebben és a párom is támogat. Így most már nem tartom magam defektesnek és akkora kő esett le a szívemről, hogy azóta egészen más ember lettem. Minden megváltozott pusztán attól, hogy nem tartom magam rendellenesnek.

A másik a gyerekek kérdése. Ezen én is rengeteget gondolkodok, hogy vajon ha lesz gyerekem akkor mi lenne a helyes? Szerintem az őszinteség akárcsak a párkapcsolatban a gyerekekkel szemben is nagyon fontos de tényleg elképzelni is abszurd ezt a helyzetet. Bár szerintem leginkább a neveltetésünk teszi azzá. Ebben is úttörőnek kéne lenni valakinek. A felmérésben ez volt egy másik érdekes adat. Senkinek sem tudja a gyereke, hogy ezt csinálja. Szerintem talán az is a baj, hogy a nemi identitás és a szexualitás annyira egybefonódik a fejekben, hogy a gyerekeket mindkettőtől féltik. Pedig, ha a gyereknek természetes lenne az, hogy nem csak két nem van, hanem közte számtalan variáció lehetséges, az neki nem okozna semmilyen törést az életében. És nem kell ezt összekapcsolni a szexualitással. Tudom hogy ez most rajtad nem sokat segít, csak ötletelni próbálok mert én sem tudom, hogy mi lenne a megfelelő megoldás. Talán az sokat segítene, ha lenne egy olyan közösség ahova el lehet járni akár a családdal is és természetesen kezelik az ilyesmit...

Szia!

Én részemről a defektest már csak úgy használom, hogy tudom aki nincs ebben benne az jó esetben is min. ezt gondolja rólam, rólunk. A gyerekek kérdése nagyon rázós szerintem. Talán, ha mikor még egészen kicsik voltak kezdtem volna hozzászoktatni őket más lenne. Így erre már nem sok esélyt látok. Az óvoda majd később az iskola, és a barátok, barátnők, osztálytársak azok szülei, és még lehetne sorolni olyan befolyással vannak a gyerekekre, hogy az egy bizonyos szint, és idő után már nagyobb, mint a két szülő felől érkező. Ha nem így van, akkor viszont már zacskóban neveli valaki a csemetéit. Én azt meg nem akarom. Hogy senki nem vallotta magát homoszex-nek az nem meglepő szerintem. Aki kitöltötte a tesztet szerintem mind abban a cipőben jár mint mi. Nem a férfiak vonzzák őket, csak szeretnek női ruhába bújni. Ki ritkábban, ki sűrűbben ki ezért- ki azért. Mondjuk, ha én igazi csaj lennék szerintem akkor lennék leszbi, de ez már más kérdés.

@rozsaszingumibugyi: Igen, azt hiszem itt valóban arról van szó, hogy annyira szeretjük a nőket, hogy mi is szeretnénk kicsit azzá válni...