Első hosszabb fordításom következik. Ezt a cikket a Transliving magazinban találtam és azt hiszem mindannyiunk számára tanulságos történet.

Szóval, hogyan is kezdtem? Az átöltözéssel kapcsolatos első tapasztalatomat négy éves koromban szereztem. Rendszeresen hordtam anyukám ruháit a harisnyáitól kezdve az ékszerein át a cipőkig, ruhákig, kalapokig stb., (ez a nyolcvanas évek elején volt). Sok jó dolga volt, úgy emlékszem. A szüleim csak nevettek ezen és viccnek tartották, de kicsit később rádöbbentek, hogy ez több ennél.

Ez így ment néhány éven keresztül, aztán egy ponton leálltam és teljesen átlagos fiatal srác lettem. Egészen addig, amíg jött a tizenéves korom és a serdülés. Tudtam már, hogy hiányzik valami, és persze összezavarodtam, amiért újra vágytam a női ruhákra. Egyedül voltam  a gondolataimmal, amíg nem láttam egy dokumentumműsort a négyes csatornán a Julia történeteiben egy crossdresserről, aki elhatározta, hogy végigmegy az egész úton és megcsináltatja az átalakító műtétet, és láttam egy cikket a vasárnapi újságban az átváltozásról és Stephanie Anne Lloyd „átöltöztető” cégéről. Azután már tudtam, hogy ha vannak más ilyen emberek is, akkor rendben van, hogy én is így érzek. De ezt az egészet csak magamnak csináltam, mert jó volt szépnek lenni. Amint ebéd után hazaértem az iskolából, szedtem magamra anya ruháit, cipőit, sminkeltem… Ez ment négy évig, mígnem tizenhét évesen elhatároztam, hogy belépek a seregbe.

Amikor 2000-ben megnősültem, teljesen felhagytam az öltözködéssel néhány évre. De újra lettek női ruhák a házban, így esélyem lett, hogy folytassam a nejem ruháival, és ez jó érzés volt. Újra rátaláltam a hiányzó részemre. Végül elmondtam a feleségemnek az egészet és fel is öltöztem neki, nagyon megértő volt segített nekem, és jó pár tippet is adott. Ezután határoztam el, hogy ki fogok menni az utcára is beöltözve. Ezt meg is tettem néhányszor, aztán eltávolodtunk egymástól és 2002-ben végleg szakítottunk, mert ő nem akart ebben részt venni.

Ezután úgy döntöttem, hogy magasabb szintre lépek a beöltözésben és minden alkalommal így fogok kimenni, amikor csak tehetem. Elkezdtem járni a Boston Belles-be és a híres Pink Panthers klubba Milton Kayns-be és szép volt az élet. Akkoriban meséltem el édesanyámnak, hogy női ruhát szoktam hordani. Teljesen megértette a dolgot és elmondta, hogy ha lány lettem volna, akkor Rachael-nek hívnának, szóval megszületett az én valódi női nevem. Azonban 2003-ban a munkám miatt Irakba kellett mennem és sok szörnyű dolgot láttam. Megsebesültem, aztán rengeteg súlyt szedtem fel. Volt egy pont, amikor 140 kiló voltam. Depresszióba estem, nem tudtam gyakorlatozni, sportolni, és esélyem sem volt felöltözni évekig Irak után, annyi frusztráló dolgot kellett végigcsinálnom.

2005-ben találkoztam a feleségemmel, aki azóta is velem van és született két csodás gyermekünk. A kapcsolatunk elején teljesen megtisztultam a crossdressingtől és sosem meséltem neki az átöltözésről, úgy gondoltam, hogy az életemnek ez a szakasza véget ért. De mégis szerettem volna megosztani ezt vele, elmondani neki, hogy ez egy nagy darabja volt az életemnek. Folyamatosan híztam és tudtam, hogy valami hiányzik és ez a valami Rachael. Még mindig a seregben voltam, de száznegyven kilósan. Sok helyen jártam külföldön és nagyon nehéz volt megbirkóznom azzal, hogy nem öltözhetek ki. Minden lehetséges trükköt kipróbáltam, hogy megússzam az erőnléti edzéseket, a lövészeteket és a gyakorlatokat. Aztán elkezdtem fogyni és jobban is éreztem magam a Bredley Wiggins stílusú országúti biciklizéstől, és 2007-ben én lettem a hadsereg kerékpáros bajnoka. Akárhogy is, újra elkezdett hiányozni valami az életemből, és kitalálhatod, hogy ez Rachael volt. Abban az időben voltam Afganisztánban három különböző turnusban, újra láttam rettenetes dolgokat és jó néhány éles helyzetben volt részem. Láttam megsebesülni sok barátomat, akik közül többen életüket is vesztették.

Visszatérve a harmadik küldetésemről újra hízni kezdtem, de egy alapos önértékelés és az életem átgondolása után sikerült megtalálnom a helyem. Nem tudtam Rachael nélkül élni. Így 2012-ben újra fogyni kezdtem az országúti bringázással és egészséges életmódra váltottam. Titokban újrakezdtem az öltözködést és ez nagyon boldoggá tett. Tudtam, hogy beszélnem kell a feleségemmel Rachaelről és nem titkolhatom el többé. És pontosan ezt tettem. Ez majdnem szakításhoz vezetett, de újra egymásra találtunk és most erősebbek vagyunk, mint valaha. Azt mondta, hogy otthon akkor öltözhetek be, amikor akarok és részéről ez rendben van. Őt is be akartam vonni, hogy lásson beöltözve, vagy akár csak képeket nézzen rólam, hogy ötleteket adjon, vagy csak kritikát mondjon, de elutasította ezt és egyáltalán nem sikerült bevonnom. Ő egy macsó fickót látott bennem és nem szerette volna, hogy ez megváltozzon. Elmondtam neki, hogy ez az én legbensőbb énemhez tartozik, de semmit sem reagált rá. Arról tudott, hogy fel szoktam öltözni, de arról nem, hogy újra ki is járok így. Többször is voltam kint a lányokkal és igazi nőkkel mindenfelé Midland-en, ami nagyon jó volt és valóban jól szórakoztam. Még mindig van néhány férfi csodálóm, akik meghalnának azért, hogy randizzanak velem. Többször szeretnék kimenni, mint ahogy azt Rachael-ként megengedhetem magamnak. 18 éve vagyok a seregnél és szeretem a munkámat. Sok helyen voltam már Boszniától Koszovón, Kenyán és Sierra Leonen át Irakban és Afganisztánban.

Részt vettem számtalan műveletben az Egyesült Királyságban is, az árvízvédelemtől a tűzoltáson át az üzemanyagválság kezeléséig. Semmi rosszat nem látok a beöltözésben és ez az egyetlen, ami igazán boldoggá tud tenni. Rengeteg jó és nagyon sok érdekes dolgot csináltam életemben profi és hűséges társakkal. De a legfőbb boldogság az életemben mégis Rachael. Mindig hiányzott és nem tudtam elrejteni, mert egy nagy darabja az életemnek.

Remélem, tetszett a történetem.

Mindörökké nő! Puszi Rachael xx