Nagyon régi tervem valósul most meg, mert a blog kezdete óta készülök arra, hogy részletesen megírjam a saját történetemet. Hát lássuk:

1990-ben születtem Zalaegerszegen. A szüleim nem voltak éppenséggel felvilágosult emberek. És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Tulajdonképpen az egész családomban rendkívül szigorúan büntettek mindenfajta „elhajlást”. Rögeszmésen ragaszkodott mindenki ahhoz, hogy az embernek az a legjobb, ha feltűnés nélkül éli az életét. Ez a gondolat öregapám nagy mondásában öltött testet: jobb szürke kisegérnek lenni! Ebben az attitűdben nem sok esélyem volt arra, hogy a saját érzéseimnek és igényeimnek megfelelő életem lehessen.

Emlékszem rá, hogy az első gondolataimban én mindig, mint kislány gondoltam magamra. Nekem az külön meg kellett tanulnom, hogy én kisfiú vagyok. Persze utána se tudtam magamra ezt mondani. Akkor már csak azt mondtam, hogy: én.

Emlékszem rá, hogy már ebben a néhány éves koromban mennyire lenyűgözött a nőiesség. Pedig, hol volt még akkor a szexualitás gondolata. Annyira vágytam arra, hogy én is a részese lehessek.

Sajnos-vagy nem sajnos- arra nem emlékszem hogyan lettem leszoktatva a lányokkal játszásról, csak azt tudom, hogy óvodás koromban, ha ez előfordult, akkor erről anyámnak már nem mertem beszélni. Csak néhány egyedi élményem maradt meg ezzel kapcsolatban:

Az első, ami eszembe jut, egy óvodai farsanghoz kapcsolódik amin nyuszinak öltöztem. A jelmezhez egy kisszoknya is járt és én földöntúli boldogságot éreztem, hogy nyuszilány lehetek. Ez csak addig tartott, amíg otthon felpróbáltam a jelmezt. Az eredmény az lett, hogy apám röhögött rajtam és kicsúfolt, anyám pedig eltorzult arccal sziszegte, hogy „Most azonnal vedd le ezt a szart”. Azután még könyörögtem, hogy ha otthon nem szabad, legalább az oviban had vegyem fel, de persze nem lehetett. Viszont a farsangon mindenkinek elmeséltem, hogy volt ehhez a jelmezhez szoknya is, csak azt most nem szabadott fölvennem.

A második élményem az volt, amikor a TV-ben ritmikus sportgimnasztikát láttam és teljesen le voltam taglózva a gyönyörűségtől. Abban a pillanatban el is döntöttem, hogy én ezt akarom csinálni. Szaladtam is anyámhoz, aki erre megragadta a karomat és üvöltötte az arcomba, hogy „Meg ne halljam ezt még egyszer!”

A harmadik ilyen élményem az volt, amikor hosszú-hosszú könyörgés után levették nekem a szekrény tetejéről anyám gyerekkori babáját, amihez volt bölcső, babatakaró, és babaruha. Attól kezdve nem is érdekelt más. Két estén keresztül nézték, ahogy babázok, aztán visszarakták a szekrény tetejére, ahol én nem fértem hozzá és soha többé nem adták oda.

Mivel minden esetben nagyon agresszíven szembesítettek azzal, hogy nekem ezeket a dolgokat nem szabad csinálnom, és mivel a kezdetektől fogva nagyon érzékeny kislány voltam ezért úgy döntöttem, hogy amit érzek az az én titkom marad. Nem volt értelme ellenkezni, mert a fizikai fenyítés amúgy is mindennapos volt, és kevesebbért is lehetett jó nagyokat kapni.

Pár évvel később ez odáig jutott bennem, hogy egy szerencsésebb körülmények között nevelkedő hasonló beállítottságú osztálytársam bántásában már én is részt vettem. Annyira fájt látni benne önmagamat, hogy szinte elviselhetetlen volt. Azóta is rettentően szégyellem, hogy bántottam, bár soha nem a beállítottsága miatt. Sajnos nem tudom vele felvenni a kapcsolatot, de ha egyszer sikerül, szeretnék tőle bocsánatot kérni.